a klub

Kezdek kicsit elszomorodni azon, h sorra zárják a blogjaikat azok, akiket igazán szívesen olvasgattam. Olyan érzés, mintha véget érne egy könyv, amit nagyon szerettem. Az mindig kiszakít egy történetből, elveszítek egy inspiráló szálat, valamit, ami gondolatokat ébresztett.
Egy nagy klub vagyunk, akik "virtuálisan" összejárunk, mert van egy szoros kapocs, Ausztrália. Összejárunk azokkal, akik fontolgatják az ideutazást, azokkal, akik már nyakig benne is vannak a vízumszerzés folyamatában, és azokkal, akik itt vannak már. Mind mások vagyunk, más fázisban az életünk, más a hátterünk, a prioritásaink, sokszor semmit sem tudunk egymásról, mégis oly' sokat, de az biztos, hogy mi egy klubhoz tartozunk.
A fő szál általában az a dilemma, hogy hol zárjuk a magánszféra sorait, és hogyan lavírozzunk a legügyesebben a publikus és talán érdeklődésre is számot tartó, vagy szigorúan családi megnyilvánulások között. Amikorra ez a dilemma hatalmasra duzzad, ott kerülnek ki az utolsó pontok a mondatok mögé.
Nem tudom, hogy nálam mikor jön el ez a pont, de most tényleg elgondolkodtam én is picit...
Kinek is írunk? A családnak? A barátoknak, ismerősöknek? Azoknak, akiket olvasóközönségnek vélünk, bár nem ismerjük egymást, de a statisztikákban szépen domborítanak a letöltéseikkel? Netán magunknak? Nálam mindegyik igaz, de talán a legutolsó a legerősebb. Egyszer biztosan jó lesz visszaolvasni a történteket. No nem azért, mert arra számítok, hogy nem emlékeznék arra, hogy hogyan jutottunk ki, de minden más, ami ma még téma, talán néhány hét-hónap múlva a természetessége miatt táptalaját veszti a memóriámban. Kiüti onnan valami aktuális fergeteg. Már most is tapasztalaom néha, hogy a régi atomóra pontosságú emlékezőtehetségem rég alább adta. Ez van, öregszem, és túl sok az input :))

Akik a klubba lépnek nem vállalnak magukra semmilyen kötelezettséget nincs szabályzatunk, nincsenek elvárások, csak amit magunkkal szemben támasztunk, ezért aztán szabad a ki-bejárás. Mégis azt gondoljuk, hogy tőlünk elvárják, hogy osszunk meg mindent. Írjunk jó sok negatívumot is, hogy ne keltsük véletlenül sem azt a látszatot, hogy ellhallgatjuk azokat, miközben szenvedünk esetleg mint a kutya, de nem ejtünk szót róla. Vagy dokumentáljunk minden lépést, és kirándulást, hogy bemutathassuk lám-lám, nem jöttünk hiába, itt az élet maga a nyaralások végtelen sora. Mindemellett a pénzügyek is kerüljenek napvilágra, mert az mutatja meg a következő klubtagok számára a helyes irányt, és segít abban, hogy hány autó és ház árát kalkulálják a budget-jük összes verziójába, ha komolyan gondolják az ittlét megalapozását. Aztán pedig még a magyarországos témákkal is okosan kell bánni, innen ne osszuk az észt, mert ugye könnyű már nekünk, de ha mégis véleményt mondunk, akkor az a semlegessel legyen párban, semmiképp se húzzon egyik irányba sem, hisz egyrészt ki tudhatja, másrészt meg az milyen már, ez/az nem az a blog. Munkahelyet nem szidunk, vagy csak ritkán, ha mégis, helyezzük a "szendvics-elméletben" tanultak szerint két pozitív dolog közé, hogy azért mégse tűnjön olyan rossznak az, ami.
Mindez fikció, amiből mégis biztosan kihalászhat mindenki egyet-egyet magának a zavarosból, hisz a valóságból eredeztettem.

Csak magunknak lenne jó megfelelni, ha már blogról van szó, ez a műfaj talán megengedi. Személyes, eredeti, olyan, amilyenek vagyunk. A véleményünkkel, az életünk azon szeletével és pillanataival, amit ide illőnek tartunk. Ez hol személyesebb, hol meg tárgyilagosabb egy gazdasági jelentésnél.
Ha nincs negatívum, attól az még létezik, csak lehet, hogy nem azt szeretnénk zászlóra tűzni, mert a pozitívakra fókuszálink, mert abból több van, vagy mert azt szeretjük.
Nem iránytű egyik írás sem, és mindegyik az a maga módján.

Hiányozni fog a Snapshots, és Ga-Ge blogja is, Judité meg már régóta hiányzik :(