kölcsönírás

Mostanában ritkán olvasom a Határátkelőt, de a minap épp odakeveredtem, és szerintem érdekes a riport, amit közölt az oldal.
Persze mint mindig, kapott az írás hideget-meleget, h micsoda hülyeség ez, és aki jól eltervezi, meg felkészül, azt semmi ilyesmi nem éri, meg lehúzás az egész, csak gazdag managerek szenvednek ilyesmiben stb. Nem tudom. Általában max 10-15 kommentig bírom, aztán szépen bezárom az oldalt.

Szerintem vannak benne olyan dolgok, amik igaznak bizonyulnak, de persze nem elégszer mondtuk már, h minden, de minden eset más. mindenki másképppen éli meg ezt az egész váltást.


Forrás:
http://hataratkelo.blog.hu/2013/10/17/a_kulturalis_sokk_es_a_beilleszkedes

2013. október 17. 06:49

A kulturális sokk és a beilleszkedés

Pár hete emailben hívta fel a figyelmet a blog egyik olvasója egy könyvre, melynek szerzője, Dr. Cathy Tsang-Feign régóta foglalkozik határátkelőkkel. Miután nagyon érdekesnek találtam a könyvet és a téma is profilba vág, megkerestem a szerzőt, aki szívesen adott interjút. Az alábbiakban ezt a beszélgetést olvashatjátok.

Több mint 20 éve foglalkozik a határátkelés kérdésével. Miért éppen ezt a területet választotta? Saját expat tapasztalatából indult ki?

Nem a saját, hanem a pácienseim tapasztalatai nyomán specializálódtam erre a témára. Az elmúlt 25 évben pszichológusként éltem és dolgoztam az Egyesült Államokban, Londonban és Hongkongban is. Főképp expatokkal, a külföldi élet során felmerülő érzelmi, pszichológiai és mentális problémáikkal foglalkozom. Konzultánsként együttműködöm nagyvállalatokkal is, a csúcsvezetőiknek és családjuknak segítek, mielőtt a világ valamelyik pontjára helyeznék át őket.

Az évek során rájöttem, hogy azok a kérdések, amelyekkel ez a csoport szembesül, ugyanazok bármely nemzetiségű határátkelő számára, és ezekről az emberek nagy részének fogalma sincs. Olyasmire gondolok, mint a kulturális sokk, az identitás inflálódása, az állandóan költöző család szindrómája, a fordított kulturális sokk, a harmadik kultúrában született gyerekek, stb.

Amikor elkezdtem a témával foglalkozni, nagyon kevés olyan forrást találtam, amely pszichológiai szempontból dolgozta volna fel ezeket a kérdéseket. Így aztán pár éve indítottam egy, a határátkelők speciális problémáival foglalkozó heti jegyzetet a legnagyobb hongkongi angol nyelvű napilapban, a South China Morning Postban. Amikor Londonban dolgoztam, akkor is folytattam az írást, az American in Britain lapnak.

Rengeteg hálás és megkönnyebbült olvasótól kaptam levelet, akik ezeket a cikkeket olvasva jöttek rá, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, és akik arról írtak, milyen segítséget nyújtottak nekik azok a tanácsok, amelyeket leírtam.

A visszajelzések és válaszok nyomán jutottam arra, hogy több, ezen a területen képzett emberre lenne szükség. Úgy gondoltam, a tudás és az információ megosztásának legjobb módja egy könyv, amely a határátkelőknek ad pszichológiai tanácsokat, ez lett a Living Abroad.

Mi a különbség érzelmileg és a felmerülő problémákat tekintve aközött, ha valaki csak meghatározott időre, vagy ha végleg költözik külföldre?

Lényegében nincs különbség. Az emberek a kulturális sokk négy fázisán mennek keresztül, ha tudatában vannak ennek, ha nem. Amikor pedig hazatérnek, akkor jön a fordított kulturális sokk.

Azok, akik csak meghatározott időre költöznek új országba, persze megpróbálhatják elnyomni a saját tapasztalataikat és nem elismerni, hogy min mennek keresztül, azt gondolván, hogy ők „csak" egy fél évre, vagy egy évre váltottak országot. Azt hiszik, majd minden rendbe jön, ha hazatérnek.

Más szavakkal az ideiglenesen külföldre költözők pszichológiailag és érzelmileg kevésbé felkészültek a kulturális sokk okozta változásokra, mint azok, akik hosszú távra terveznek.

Az ember azt gondolná, hogy azoknak a legnehezebb beilleszkedni, akik egy, az övéktől teljesen eltérő kultúrába érkeznek meg. Mennyivel nagyobb ilyenkor a kulturális sokk?

Éppen az ellenkezője igaz! A legkevésbé sikeres határátkelések között találkoztam olyan esetekkel, amikor például amerikaiak költöztek Angliába és fordítva. Mivel ugyanaz a nyelv, az irodalom, és a szórakoztatóipar, azt várják, hogy minden gond nélkül be tudnak majd illeszkedni, ám ez a két kultúra mégis sokkal távolabb áll egymástól, mint azt a legtöbben gondolnák, aminek következménye az állandó zavarodottság és önvád.

A saját reakcióiktól összezavarodva, és mert az feltételezik, hogy ők tehetnek a beilleszkedési problémáikról, az ilyen helyzetbe került brit és észak-amerikai expatok magukba fojtják a nehézségeiket, amivel csak súlyosbítják a helyzetük. Az Európán belül költöző európaiak közül is sokan felkészületlenek a váratlan nehézségekre.

Lehetséges egyáltalán előre felkészülni a változásokra?

Ahogy a könyvem bevezetőjében is írom, „a tudatosság fél gyógyulás". A beilleszkedés elkerülhetetlen. A legjobb felkészülés, ha előre felmérjük, milyen felmerülő problémákra számíthatunk, így amikor azokkal szembesülünk, tudni fogjuk, hogy nem egyedi esetről van szó, és rendelkezünk megfelelő stratégiával. Ez a könyvem célja.

Muszáj kihangsúlyoznom: a KULTURÁLIS SOKK nem az egyetlen kérdés, amivel a határátkelők szembesülnek. Ez csak egy keret, amiben számos, az új környezet támasztotta beilleszkedési kérdés felmerül. A másik országba költözők nehézségei nem magából a kulturális sokkból fakadnak.

A határátkelés legkritikusabb kérdése a pszichológiai és érzelmi felkészülés. Ha valaki megérti, milyen következményekkel járhat a kulturális sokk, mennyi ideig tart, a változások hogyan hathatnak rá és a kapcsolataira, akkor nem éri meglepetés. Ami még jobb, saját magukkal és szeretteikkel is türelmesebbek lesznek a beilleszkedés időszakában.

Melyek a legnagyobb kihívások?

A legnagyobb kihívás a valódi hangulatváltozásokat és reakciókat összehangolni az általunk elvárt érzelmekkel. Mondok egy példát: amikor egy másik országba költözünk, a kezdeti lelkesedés 3 hét után megszűnik. Hirtelen ránk szakad, hogy hol is vagyunk és hogy nem csak egy rövid vakációra jöttünk. Közben az otthon maradottaktól azt halljuk, milyen szerencsések vagyunk és milyen izgalmas dolog külföldön élni, miközben azzal vagyunk elfoglalva, hogy folyamatosan emlékeztessük magunkat: ez „életünk esélye".

Van a beilleszkedésnek egy fázisa, amikor mélyen belül a szomorúság és az ingerültség visszahúzó érzése gyötör, amiről ráadásul azt gondolod, hogy nem lenne szabad érezned, és amit nem tudsz másoknak elmagyarázni.

A könyvem első fejezetében van erről egy történet, egy Hongkongba költöző férfiról, akit először teljesen felpörgettek a látnivalók, a hangok, az illatok, az üzleti élet pörgése, és a lenyűgöző új szokások.

Aztán egy nap váratlanul mindez tökéletesen a visszájára fordult, és elkezdte idegesíteni az őrült rohanás, a zaj, a beszélgetések manírjai. Az „egzotikus" szokások hirtelen bosszantó babonák lettek, a férfit pedig teljesen összezavarta a hirtelen perspektívaváltás. Akár ennyi is elég ahhoz, hogy az ember megkérdőjelezze saját épelméjűségét, pedig ezek abszolút normális és előre megjósolható válaszreakciók.

Melyek a beilleszkedés főbb állomásai?

A kulturális sokk állomásai:

1. Eufória – a letelepedés első 3-4 hetének kezdeti lelkesedése.

2. Ellenállás – gyakori összehasonlítások a szülőhaza és a befogadó ország között, aminek eredménye az „otthon minden jobb" érzés.

3. Átalakulás – ez általában a kiköltözést követő kilenc hónap elteltével következik be, amikor az ember kezdi megszokni az új környezetet, és már meglátja a fogadó ország jó oldalát is.

4. Beilleszkedés – a kulturális korlátok ledőlnek, és az egyén már képes értékelni saját örökségét és új életmódját.

Ami a szülőhaza és az új lakóhely állandó összehasonlítását illeti, ez mennyi ideig tarthat és mennyire nehezítheti meg a beilleszkedést?

Mint az előbb is mondtam, ez a kulturális befogadás második állomása. Függően az egyén belső motiváltságától és hozzáállásától gyakorlatilag hat héttől kilenc hónapig bármennyi ideig eltarthat, de ha valaki nem vigyáz, akár a teljes külföldi tartózkodás idejére ebben az állapotban ragadhat, ami azt jelenti, hogy elfogadja: a fogadó országban kell élnie, de alig várja, hogy vége legyen. Egy ilyen hozzáállás nagyon egészségtelen és gyötrelmes.

A technológia ma már nagyon megkönnyíti a kapcsolattartást. Ez mennyire nyújthatja meg a beilleszkedés idejét? Előfordulhat-e, hogy valaki munkát keresve költözik külföldre, de gyakorlatilag csak az otthoniakkal tartja a kapcsolatot mondjuk Skype-on vagy Facetime-on?

Első ránézésre az otthoniakkal való szoros kapcsolattartás segít. Ugyanakkor a Skype és a hozzá hasonló programok nyújtotta kényelem miatt tévesen úgy kezdhetünk viselkedni, mintha a szomszéd szobában ülnénk, ami a félreértések egész aknamezejét hozhatja létre.

Az otthon maradottak nem tudják teljesen átérezni a téged érő élményeket. Kialakul bennük egy kép a határátkelő életformáról – vagy az, hogy az csupa izgalom, utazás és csodás élet, vagy az, hogy borzalmas számkivetettség, ami nekik sosem kellene. Ez nagyon megnehezíti egy határátkelő számára a nehézségei és küzdelmei megosztását.

A vonal túlsó végén lévő család és barátok értik ugyan, amit mondasz, de nem feltétlenül érzik át a beilleszkedési folyamatot, amin éppen átmész, így hajlamosak rossz tanácsokat adni. Másrészt viszont kialakulhat egy gátlás, ami megakadályozza, hogy megoszd azokat a változásokat, amiken átmész, hiszen otthonról nézve végül is tökéletes az életed, tehát hogyan is panaszkodhatnál?

Más szavakkal: a videó, az email és a chat segít a kapcsolattartásban, és fantasztikusan jó a határátkelőknek, de tisztában kell lenni azokkal a problémákkal, melyeket okozhat. Hiába a technológia, a határátkelőknek akkor is át kell menniük a beilleszkedés fázisain, amit nem lehet felgyorsítani.

A honvágyat feltételezem mindenki másképp éli meg, de melyek a jellemző tünetei? Lehetséges „gyógyítani"?

Vannak, akik úgy harcolnak ellene, hogy amilyen gyakran tehetik, hazalátogatnak. Ugyanakkor az „otthon ott van, ahol a szív is van" egy költői, de félrevezető elképzelés. A hazalátogatás nem árt, de nem is segít. Ahogy a könyvemben is rámutatok, a túl gyakori hazalátogatás – még akkor is, ha ez csak a honvágy elleni védekezés – káros lehet az egyénnek, az emberi kapcsolatainak, a közvetlen családjának és még azoknak is, akik otthon maradtak. Vannak hatásos módjai az otthoniakkal való kapcsolattartásnak úgy is, hogy közben az ember képes elfogadni az új országban folytatott életét.

Ehhez kapcsolódva muszáj vagyok megemlíteni a Fordított Kulturális Sokkot. Kulturális sokk ugyanis nem csak az új országba költözőket éri, hanem azokat is, akik egy bizonyos külföldön töltött idő után hazatérnek, és azt hiszik, azonnal be tudnak majd illeszkedni, és meglepetésként éri őket, hogy idegennek érzik magukat.

Ez a Fordított Kulturális Sokk, amiről a könyvem 10. fejezete szól, gyakran komolyabb problémákat okoz, egyszerűen azért, mert az emberek nem hiszik el, hogy ez megtörténhet velük. A határátkelők ugyanis meg vannak győződve arról, hogy egy hosszabb külföldön töltött időszak után is könnyű visszailleszkedni, hiszen végül is „hazamennek".

Én 25 éve dolgozom határátkelőkkel, és azt tudom mondani, hogy a hazatérés, a fordított kulturális sokk sok ember számára sokkal nagyobb kihívás, mint valaha gondolták volna. Ezért abszolút létfontosságú, hogy ha egy hosszabb külföldi időszak után a hazatérést fontolgatjuk, legyünk erre felkészülve. Ideális esetben adjunk magunknak egy évet a felkészülésre, különösen azokra érvényes ez, akik több mint egy évtizedet éltek külföldön.

Milyen nehéz a határátkelés a gyerekek számára? Az ember sokszor csak annyit lát, hogy milyen könnyen beilleszkednek, de tényleg így van? Hogyan lehet őket felkészíteni arra, hogy másik országban fognak élni? Van olyan kor, amikor ez könnyebben megy?

Létezik egy mítosz, ami szerint a határátkelés nem érinti a gyerekeket, hiszen ők annyira rugalmasak. Pedig a gyerekekre igenis hat a költözés. Valójában nem nagyon van beleszólásuk abba, hogy akarnak-e költözni, vagy sem, így aztán a szülőknek kell kifejezetten érzékenyen reagálni a gyerekekre és plusz támogatást adni nekik a költözés alatt és után.

Azt tudom tanácsolni, hogy ha lehetséges, akkor a határátkelést még a gyerek 9 éves kora előtt ejtsük meg. A kamaszkorban ugyanis szociálisan már nehezebb a helyzetük, ebben az időszakban stabilitásra és erős társadalmi kapcsolatok kiépítésére van szükségük. Komoly megpróbáltatást jelenthet számukra, ha ebben a korban szakítjuk ki őket a családi és baráti környezetből. Egy tinédzser esetében pedig még nehezebb a helyzet.

Itt, a blogon is gyakran téma a honfitársakkal való külföldi kapcsolattartás. Segíthet a beilleszkedésben vagy inkább hátráltatja azt?

Általános dolog, hogy az expatok a honfitársaikhoz húznak. Ezzel semmi baj nincs, segíthet kiereszteni a gőzt és megosztani a jó és a rossz tapasztalatokat egyaránt.

Ugyanakkor mindig akadnak olyanok, akik szinte kizárólag a honfitársaikkal tartják a kapcsolatot, egy szót sem tanulnak meg a helyi nyelvből, és szinte sosem szocializálódnak a csoporton kívüliekkel. Az ilyen emberek jellemzően a kulturális sokk második szakaszában, az ellenállásban ragadnak meg. Megtartják a három lépés távolságot a befogadó ország kultúrájától.

Sok emberrel találkoztam, akik évtizedeket leéltek a saját kis expat burkukon belül, azt állítva, hogy nekik nagyon jó így. Ezek az emberek rengeteg társadalmi, kulturális, gasztronómiai és egyéb élményből kimaradnak, és ami még ennél is fontosabb, elveszítenek egy nagyon értékes esélyt arra, hogy egyénként fejlődjenek.

Még ennél is fontosabb, hogy ha csak a honfitársaival él társadalmi életet az ember, az negatívan hathat a családra, elsősorban a gyerekekre, akik így elveszítik annak lehetőségét, hogy igazán nemzetközi emberré váljanak.

Hol érkezik el az a pont, amikor szakemberhez kell fordulni?

Amikor a magánélet vagy a munka szenvedést okoz, akkor segítséget kell kérni. Előfordulhat, hogy olyasmin veszekszünk a párunkkal, amin a külföldre költözés előtt sosem. Vagy a munkahelyen érzünk általános diszkomfortot, stresszt, amit korábban sosem, és aminek látszólag semmi köze a munkánkhoz. A pillanat hevében talán nem nyilvánvaló, hogy ezeknek köze lehet a beilleszkedéshez. Egy képzett mentálhigiénés szakember ilyenkor segíthet megkeresni a probléma gyökerét.

régebbi történet

Aznap reggel mar sokadjara vettuk at ujra a szamolos reszet a varakozasnak. Ugyanazok a kerdesek, es ugyanazok a valaszok jobb hijan, hisz ezek a dolgok semmit sem valtoztak, hiaba no. Ez rolam nem volt elmondhato, na de ez volt a normalis

Nem eloszor volt az a biztos erzesem, hogy valojaban fogalmuk sincs. Csak nagyjabol sejthetik, azonban az anyatermeszet tunt erosebbnek.

Sebaj, a szabadsagarol frissen visszatert elme is bepillant, majd o megmondja a tutit. Eddigre a bepillantasokat szinte fel sem vettem mar. Rutin ritus, osszeszoktunk o es en. A hatamon fekudni mondjuk pillanatokra is kenyelmetlenebbnek tunt, mintha eles koveket szortak volna fekhelyemre, na de mas modja nem nagyon volt a kukucskanak.

A vegere sokkal kozelebb nem jutottam a megoldashoz, es a tudost sem juttattam. Neki viszont volt a tarsolyaban valami olyasmi, ami veget vethet ennek az egesznek. Ha akarom, ha nem. Mert az ido lejart. Vagz eljott?

Akkor es ott meg ezt egyaltalan nem tudtam…

Pentek reggel volt, eddigi eletem egyetlen olyan pentekje, amilyenhez hasonlo sem maskor.

Eddigre mar gyakori vendeg voltam az alagosrban es az emeleten is, egyre tobbszor akartak latni, persze nem kimondottam a szemelyem varazsa volt emogott, de hivtak, hat mentem.

Szerencsemre sosem kellett uldogelnem azokon a padokon, amik csak arra nem alkalmasak, amire kitalaltak oket, es ha mar el is keszultek, epp olyan helyen szolgaltak, ahol a `vendegnek` ugysem jo semi. Se ulni, se allni, se fekudni. Mert kenyes fajta.

Kicsit szorongos, kicsit dramai volt mindig a hangulat. Szamomra legalabbis. Nem kozegem a hely, valahogy a legjobb volt vegezni.  Aznap sem volt ez maskent, azzal a kulonbseggel, hogz ott lebegett fejem folott a pallos. Ha vasarnap estig nem csinalok semmit, majd tesznek rola, hogy tortenjen valami…

Ennek a fele sem volt trefa J

A jo uzletek ferrarija volt az idoszak. Raerosen licitalgattam, kimerten es higgadtan (vagz torkomban dobogo szivvel) az utolso masodpercekig, h meglegyen a kiszemelt, potolhatatlanul fontos barmi. Penteken is uton voltunk az egyik nagyon jo aron szerzett cuccert, amikor furcsa dolgok tortentek velem. 

Egyetlen mondat zakatolt az agyamban, amit a szuleszno mondott, csak ne folyjon el a magzatvized, mert akkor nehezebb lesz. Nos, ezen mar tul voltam, reszben. Innen csapo, kamera forog, elesben kezdett menni minden. Hazaeres, cuccok felkapasa, es indulas a korhazba. Nem varta meg a vasarnapot a csopp, hogy kirobbantsak belolem ;)

De nem is siette el a dolgot.

Nos, sosem voltam az a duhajkodós alkat, főleg nem az, aki alkoholmámorban vígadja át fiatalságának arra irányzott éjszakáit. Valahogy alkohol nélkül is ment a jókedv. Így sosem élhettem át azt, hogy valaki tartja a fejemet amíg mondjuk példának okádnék. Nos, ez az este aztán ilyen buliba torkollt.

Életemben először voltam kórházban, szépen ahogy kell, fogadott orvossal, fogadott szülésznővel. Fogadhattam volna egy kevésbé nehéz szülésre is, de akor buktam volna, így meg nyertünk egy csodát.

Nos, nálam ez nem ment könnyen, este fél nyolctól másnap reggel hatig ment a munka java. Én naív, aki azt hittem, hogy majd mindeféle alternatív módszerekkel fogom segíteni a nehéz pillanatokat, mondjuk labdán ülve, vagy vízben lubickolva, hát az élet felülírta mindezt. A medencés szülőszobába elszállásoltak egy anyukát, aki senkit sem fogadott fel előre. Nem mondom, h tejben-vajban fürösztötték cserébe, de legalább számomra ez az alternatíva megszűnt. Másrészt amikortól minden jött már belőlem, csak a kicsi nem, akkortól gyakorlatilag az ágyhoz voltam rögzítve egyik karomon infúzióval, másik ildalamon a CTG-vel, h közben lássák odabent minden oké.

Az én drága férjem persze mindvégig mellettem volt, neki sem lehetett sokkal könnyebb ez a néhány bulis óra :)

Reggel hatkor döntöttek, megyünk a műtőbe. Én akkor ezért a mondatért már szinte bármire képes lettem volna maradék erőmön, úgyhogy a tűvel gerincem felé közeledő anaszteziolgust már angyalszárnyakkal láttam, csak szabadítson meg a fájdalomtól. 

Igen, végül császármetszéssel jött a világra Beni. Ezen szoktunk néha "viccelődni", mármint azon a részén, hogy mivel nem haladt át a szülőcsatornán, így az az élmény kimaradt neki, és ez hatással lehet egész életére. Szóval, ha valami olyat csinál, akkor mondjuk, h látszik, h nem haladt végig... :)

Az ok viszonylag egyszerű volt, és csak utólag vált világossá, h őkelme pár méter köldökzsinórral együtt lakott odabent, amit aztán jól magára is tekert mindenhová, hisz az övé, nem adja. Cserébe a szüléskor a zsinórok csak egy bizonyos utat engedtek neki, aztán tovább semmi, na ezért kellett a műtéti beavatkozás.

Röviden így zajlott a péntek esténk 2010. október 15-én, hogy aztán 2010. 10. 16. kerüljön születési dátumaként és a névhez a Marcell Bence.  Aki ma 3 éves.

Istenem de gyorsan elrepült. Semmi sem olyan mint előtte, de egy percet sem adnék már ebből a nélküle töltött időért. 

3 éves, másfél nyelven beszél, két nyelven ért.
Lassan igazi partner már mindenben, már rég nem kisbaba. Egy kisember, akit IMÁDUNK. Isten éltessen sokáig kis Muki.

just cut

Emlékszem, anno Ga-Ge bolgján (jajj, de hiányzik nekem ) olvastam először helyi fodrászélményről, és hát nem magasztalta őket az égig.
Az áraik miatt már az elején eltántorodtam, és a színturbózást itthon oldjuk meg. A vágást meg Mo-on intéztem legutóbb, szóval, én "rendben" volnék. Ez persze csak félig-meddig igaz, de elvagyok egyelőreígy. Laca haját én igazítom, nem mestermunka, de elfogadható. A legkisebbel ugyanez volt a helyzet, eddig még fodrász közelében csak akkor járt, amikor engem kísért otthon.
A minap fotózás volt az oviban, és Bei haja meg hosszabb volt a tél miatt mint eddig valaha, hát gondoltam most először bízzuk szakemberre. Hadd legyen szép a fotókon, ha már azt is profi csinálja.
Az volt az itthoni hajvágással csak a bajom, h ha nem tök rövidre akartam, akkor az átmeneteket én nem tudtam olyan szépre csinálni, láttam rajta, nem profi munka.
Múlt szombaton beugrottunk a Just cut-ba, ott ugye időpont sem kell, és amíg vágják, apa elkezd bevásárolni a wooli-ban, két legyet ütünk. mindenki happy.

hát ilyen lett (szájában egy mentos
csücsül éppen, azért vág ilyen arcot:)

Nos, úgy indult a dolog, h közölte  a recepciós, h szombaton dupla áron dolgoznak, mint hétköznap. Hát jó, ez rossz hír, de hétköznap nem tudunk jönni, marad a szombat. A kisded fejéről 29 dollárért vágták le a hajat, ez van. Na, de cserébe ahogyan ...
A fodrásznéni kedves volt, be vanak rendezkedve gyerekekre, hordozható dvd lejátszón Cars 2 ment, nos Beninek ez épp elég volt ahhoz, h gond nélkül csücsüljön a székben. Magam is meglepődtem milyen ügyesen tűrte a vágást, velünk türelmetlenebb volt itthon...
Szóval körülmények rendben voltak. Azok a fránya átmenetek ne lennének a folyamatban, mert mit adott isten, azt a fodrász néninek sem sikerült nálam sokkal szebbre abszolválnia, pedig nem egy tanuló csitri volt már.
Nem mondom, h hulladék munka, de messze alulmúlta azt, amit vártam eredményként. Hol van ez az én kedves Binderes Ágim arany kezeihez képest.
Pedig az elején még megfordult a fejemben, h kérek maganak is egy időpontot valamiféle igazításra, de aztán ahogy láttam a furcsa vágási technikát, hát elbátortalanodtam... Nem akarok sírva távozni egy ilyen merénylet után sehonnan :)

Szóval Ga ha olvasod, sajnos ugyanez a helyzet a témában. Lehet, h rossz volt a helyszínválasztás, és nem a just cut-ba kell menni legközelebb, vagy elvégzek egy fodrász tanfolyamot, még az is lehet megoldás.Vagy hozzászokom ehhez...
A Mukinál még elmegy, neki a furcsán csapdosott fejtető is jól áll. Szerintem :))

Miranda Hobbes és én :)

Nincs új barátnőm (apropó, erről a témáról oly' régóta tervezek írni), és valószínűleg ez világos is a név alapján mindazoknak, akik hozzám hasonlóan rajongva követték a Sex and the city avagy a Szex és New York sorozat évadjait. Miranda (avagy Cyntia Nixon) az egyik szereplő e bizonyos sorozatból.
Miért is a párhuzam, és egyáltalán?

Nos, emelt fővel vállalom, h a januárban nagy pofával beharangoztam mozgásügyileg, lásd Tapout XT, az bizony nagy lánggal égett, de elfüstölt hamar. Tetszetős programnak tűnt, éreztette minden porcikámban a hatását, de talán épp ezért mély víznek tűnt a semmiből rögtön abba vetni magam. A fájdalomra jöttek a hosszíbbodó pihenős időszakok, majd az újrakezdés nyomora lélekben és testben, szépen elnyomta a tenni akarást. Visszasüppedtem oda, ahonnan indultam.

Mozogni márpedig kell, fogyni márpedig akartam, és emellett nem belehalni mindebbe a betarthatatlan szíbályok és korlátozások alól titkos kibúvókat keresgélve.

Amikor dolgozni kezdtem, akkor tudtam, h most vagy soha időpont arra nézve, hogy életmódot váltsak. Szinte magától jöt a dolog, nem tettem nagy elhatározást (pedig az is kell hozzá), de amikor észrevettem, h megy ez, akkor tudatosba kapcsoltam.
Szóval nálam ez úgy megy, h ha alakreformot szeretnék, akkor bizony az étkezéseimben kell keresnem a kutyát. Elásva. Mert ott van. :)
Ezzel a meglátásommal nem is vagyok egyedül, még a mozgásban és annak tudományos hátterének ismeretében jártasabbak is azt állítják, h a fogyás (v testformálás) bizony legalább 70%-ban étkezés és a maradék a mozgás.

Beindult a munkásélet a számomra ezzel járó összes változással. Új napirend, még több fronton való megfelelés, némi szorongás, némi feszültség, és ha akarom nulla nasi, mert csak rajtam múlik, h betárazok e ilyesmiket az irodába, vagy sem. Jelentem nem tettem/teszem, sőt.
Pillanatnyilag nem a legegészségesebb vonalat csinálom, mert a napi 5-6 étkezés volna ildomos, tudom. TUDOM. Nálam ez egyelőre nem megy. Délig Ebédig egy nagy tejeskávét iszom.
Ebédre otthonról csomagolok. Ezek a legtöbb esetben valamilyen saláta, vagy legalábbis nagyon nagy arányban tartalmaz friss/nyers zöldséget. Nagyon jó kis előre csomagolt salátákat (nem az öntetes bekevert verziókra gondolok, hanem a különböző fajta levelek mosva/csomagolva verzióra), amik egész sokáig elállnak, így kevesebbet dobok ki, mintha egész fej salit/káposztát ilyesmiket vennék, és lényegesen gyorsabban összedobom a kaját reggel, h minél frisebb maradjon délig. Ez az alap, ezekre a zöldekre rakom az aznap kedvemre valókat. Halat nagyon sokszor, ahogy már írtam, imádom a John West halakat, és azokon pont annyi olaj, vagy szósz is van, amitől a saláta már nem száraz, de még mindig nem egy időzítettenergiabomba.
Szóval hal, vagy csirkehús, mozzarella, cous-cous, mikor mi megy még rá/ hozzá. Ja, és cékla. Abból irgalmatlanul sokat eszek ahhoz képest, amit otthon. Pedig mindig is szerettem.

Ezeket megeszem ebédre. Nem vagyok éhes utána, nem is tolja fel a cukromat az égbe, h utána 3-kor meg akarjak enni egy fél doboz kekszet, és nem is akarok meghalni az álmosságtól utána, amit egy alaposan megrakott hassal bizony nehéz túlélni.

Amikor hazaérünk Benivel, Laca még ált akkor indul bentről.A gyerek olyankor örül kicsit a dolgainak, még nem igényli azonnal a közös játékot/vele foglalkozást, úh van egy kicsi időm, amikor tornázhatok.

Itt jön Fitness Junkie a képbe, akire a facebook-on keresztül bukkantam. Alapvető elve, h mozgásra bírja a nem sportolókat. Ezt nagyon kíméletesen, fokozatosan lehet vele, mert többek között ún 30 napos kihívásokat rak össze, amik különböző testrészek edzését célozzák, de nagyon kis lépésekben. Minden nap egyre nő az ismétlésszám, így nem akartam belehalni az első nap után az izomlázba, viszont szépen tudom gond nélkül növelni az adagokat. Én most 3 félét csinálok egyszerre, de az oldalán minden fent van. Étkezési tanácsok is alapos leírások a gyakorlatokhoz kezdőknek haladóknak. Mindemellett elég szókimondó a csaj, szeretem a stílusát :)

Vacsira szintén a low carb elvet igyekszem követni, vagyis szénhidrát alig, fehérje inkább. Többé-kevésbé megy.

Nem tudok és akarok megvoni semmilyen típusú kaját, mert
1. nem hiszek a szélsőségekben, minden tápanyagra szükségünk van
2. viszont hiszek abban, h a fentieket csakis helyes arányban szabad magunkba önteni
3. ha valamit tootál kitiltanék, biztos, h csak azon járna az agyam, és úgyis megenném előbb vagy utóbb.

A kajálást nézve 2 hónapja, a mozgással együtt 2 hete csinálom így.
És akkor mi a francot Mirandáztam én itt az elején?

Nos, a sorozat legkevésbé szólt a gyerekvállalásról, vagy az anyaságról, sok másról azonban igen :). de történt, h Mirandának mégis született egy kisfia. Természetesen a teste átalakult, a csajos kiruccanásokon már nem tudta ugyanzokat a rucikat magára rángatni, mint azelőtt. Legalábbis nem azonnal. Aztán az egyik bulis este előtt túrta a cuccait, és egy rég elfeledett, de korábban nagy kedvenc farmerra bukkant. Felpróbálta, és bár levegő-benntart-has-behúz állapotban, de össze tudta gombolni, és boldogan ment a csajokkal bulizni, mert visszakapta régi formáját.

A minap elővettem egy nagy kedvenc farmeromat én is, mert álszerénység volna azt mondani, h eredménytelen volt az előző 2 hónap. Nagy levegőt sem kellett vennem, úgy tudtam a gombokat az arra a célra készített lyukba fordítani...a gatyát 2004 (!)-ben vettem Németországban, és mindig is imádtam, mert elég klasszikus farmer (azokat preferálom). Újra jó rám, pedig úgy csomagoltam el anno otthon Mo-on, h jöjjön, a hajó elbírja, de aligha hordhatom újra.
Ez nem végeredmény, csak egy állapot, ami segít abban, h ha szar napom is volt, akkor is csináljam meg a mosgás részét is. A kaja oldala már mondhatom egészen könnyen megy.

Apró örömök az életben, tudom, de jó érzés a "régi" irodai cuccaimat gond nélkül hordani. Ezekből nem szabad kifogynom, mert itt nemigen tudok újabb ruhatárat beszerezi :)))

keresem a szót

Biztosan mindenki (vagy legtöbben) voltatok már úgy egy adott témával, élethelyzettel, hogy épp fogalalkoztatott benneteket, és lépten-nyomon találkoztatok is azzal. Valahogy véletlenszerűen ott van az orrotok előtt. Épp egy filmben arról esik szó, vagy a facebook-on, vagy bárhol.
Nos, én most kicsit így vagyok a kultúrsokkommal.
Merthogy szerintem ilyesféle zajlik épp bennem.
Nem ütött ki minden más állapotot, nem uralkodott el, de kétségtelenül jelen van.

A kulturális sokk kifejezés azokra az érzésekre (aggodalom, meglepetés, tájékozódási zavar, bizonytalanság, zavarodottság) utal, amit az emberek olyankor élnek át, amikor egy teljesen különböző kulturális vagy társadalmi környezetben kell működniük (például egy idegen országban). A kifejezést Kalvero Oberg vezette be 1955-ben. Brazíliában számos amerikai dolgozott egy bizonyos projekten, őket vizsgálta, hogyan viszonyulnak az idegen kultúrához. A kulturális sokk az interkulturális kommunikáció egyik kutatási területe. Minél nagyobb a kulturális sokk, annál nagyobb a kulturális különbség a született- és a választott kultúra között. Amikor idegen kultúrába kerülvén megpróbálunk a helyi kultúrához asszimilálódni, azt acculturationnek nevezzük. Mikor beleszületünk egy kultúrába és ösztönösen elsajátítjuk, az pedig idegen szóval enculturation.

Az új kultúrába való beilleszkedés nehézségeiből ered, hogy az ember nem tudja, mi megfelelő és mi nem. Ez gyakran az új vagy különböző kultúra bizonyos nézőpontjai iránt érzett erős (erkölcsi) undorral jár együtt. Néhány kutató szerint ugyanakkor a kulturális sokk pozitív hatásokkal is jár, például javítja az önmotivációt.

Kialakulásának három fajtáját emelte ki Edward T. Hall:

• A megszokott kapaszkodók elvesztése: Tárgyi és társadalmi közösségről van szó, amiben szocializálódtunk. (nyelv, gesztusok, képi szimbólumok, szokások, viselkedési minták)
• Személyközi és társas kommunikáció diszfunkciója: Hiába tud valaki az adott nyelven, ha nem érti az üzenetben lévő rejtett szándékot, mert más kulturális háttérrel rendelkezik.
• Identitáskrízis: Nem tudja eldönteni, hogy a felé áramló jelzésekből mi a fontos és mi a lényegtelen.

Namost ha nem is egy az egyben igaz mindez, de vannak árnyalatai, amik igen, főként az utolsó három pont. Hihetetlenül furcsa nap, mint nap megélni, hogy a megszokott nyelvi fordulatok mankója nélkül mennyivel nehezebb hatékonyan kommunikálni. Nem a kérek 200gramm párizsiról van szó. Érdekérvényesítésről, asszertivitásról.
Az adott nyelv olyan szintű ismeretének hiánya, amikor egy utalás is elég. Ez az adott nyelv/ország kultúrájának alapos ismeretét is feltételezi. Hiába poénkodnak egy olyan filmen, amit hírből sem hallottam, nem fogok beszállni a diskurzuba.
Identitáskrízis vonalon inkább a már a régi sem lenne a régi, de az új is nagyon új állapota okozza a belső feszültséget.
Valószínüleg a napokban Szandra által írt búcsúzós, és Mary kapcsolódó elemezgetése is körvonalazni engedte bennem, hogy valami ilyesmi fázisában lehetek a kiruccanásunknak. Szerintem jó, ha tudatában vagyok, mert tudok talán megoldásokkal is segíteni magamnak.

És ha már azzal kezdtem, hogy egy adott téma, hogy jön szembe véletlenül... valahogy ebbe nagyon bele tudok nyúlni. Egy nagyon furcsa élményem volt pár hete ennek kapcsán.
Épp egyik pénteki ebédelős helyünkön voltunk. A társaság csacsogott valamin, amikor én az egyik kollégám gesztusait látva azonnal magam előtt láttam egy volt kollégámat, mert annyira emlékeztet rá. Talán még külsőre is némileg, de úgy az összkép, amilyennek akkor láttam (amúgy épp Janit, maradva a tegnapi leosztásnál :), az valahogy azonnal a régi kollégát rángatta elő az agyamból. Jó, ahogy jött a gondolat, ment is. Kis idő eltelt, elkezdett a pincérlány szorgoskodni körülöttünk. Ahogy megláttam, azonnal mosolyogtam magamban, h mi van ma, hisz Ő meg kiköpött mása volt egy volt kolléganőnek, de tényleg. Arc, alkat, minden. Szuper, valami volt a levegőben biztos...
Kicsi várás még a kajára, és a modern társadalom jól begyakorlott szünetkérését utánozva, magam is a telefonomat kezdtem nyomkodni, mint az asztaltársaságban addigra már mindenki. Nem szeretem amúgy ezt, max akkor csatlakozom a dologhoz, ha én maradok egyedül "üres kézzel". Szóval pillantsunk rá a facebook-ra, úgyis ebédidőben szoktam. És akkor azt hittem, h nem hiszek a szememnek. Az első két bejegyzés írója a Jani-hasonmás, és a pincérlány-hasonmás volt kollégáim keze nyomán keletkeztek. Mindezt úgy, h a pasi ritkán, a csaj meg talán évente 1x ha posztol valamit.... kész. Ezek azért érdekes dolgok, és sajátos élmény volt, nem is értettem, valaki nagyon szépen rendezgette a dolgokat a távoli irányítópult mögül, de valahogy jó volt, h kicsit velem voltak a régiek is :))

Ha már kultúrsokk, az azért feltételez egy hosszabb időt külföldön.
Nálam a nyelv, min kérdés, oda-vissza vesszőparipám. Vagyis megtartani a tisztességes magyart, Beninél ezt normális szintre húzni, amennyire csak lehet, és az angollal is elbánni szépen :) Az első rész magunkra nézve nem tűnt túlságosan nehéznek. Ma sem az, de furcsa dolgokat kezdek tapasztalni. Amióta munkába járok, és az aktív óráim jelentős része angolul zajlik, bizony az agyam máshogy kapacitálja a magyart. Nem rántom elő olyan könnyen a szókincsem összes darabját, és vannak pillanatok, amikor el kell gondolkodnom egy-egy szón. A múltkor leírtam egy szót, furcsának tűnt,. de nem tudtam, h mi  a baj vele. Tudtam, h valami nem oké, de nem tudtam, h mi volna a jó helyette. Percekre leblokkolta az agyam, és nem hittem el, hogy van ilyen. Aztán amikor nem akartam olyan görcsösen, persze beugrott a helyes kifejezés, de elgondolkodtatott, hogy máris ilyenek történnek. Nem, nem töröm a magyart, nem makogok, és nem csinálok úgy máris, mint aki kezdi elfelejteni, eszemben sincs, de érdekes jelenség, h néha bizony keresem a szót....

No, Beni már más tészta e téren, és felköthetem a gatyámat, ha normális magyart akarok tőle hallani majd. Ovis napokon amikor érte megyek és beszél hozzám, vagy sztorizik a napról, hát azt másris angol-magyar kutyuléknyelven teszi. Anya, tedd a sztoribukot a tébölre, és sorolhatnám.
Nagyon érdekes megfigyelni nála, h úgy (olyan nyelven) kezeli elsősorban az adott szituációt, ahogyan az érte. Ha angolul, akkor úgy is adja vissza javarészt. Hétvégén kopoik kicsit az angol szavak sűrűsége, hétköznap újra sűrűsödik. Ha egyedül játszik a szobájában, és dumál (megállás nélkül azt teszi :), akkor mostanában angolul magyaráz a  vonatoknak. Angolul számol, vagy mondja az abc-t. Ez van, pedig 2 hónapja jár a kindbe napi rendszerességgel.
Jah, és a kiejése...SOHA, de SOHA nem lesz már nekünk olyan, mint amit már most produkál. Persze hozza is az ozzi akcentust, néha már kihallom. Ha számol, az eight az ojan szépen ájt, mint annak a rendje...

irodai miliő

Annyira nem tudom magam mostanában szinkronba hozni az írással, hogy az elékpesztő. Pedig számos kis cetlim van arról, ami idekívánkozik belőlem :), aztán csak telnek a napok...
Megint "van szerencsém" hétköznap délután írni, és itthonról, vagyis kicsi szünet ovi fronton. Furcsa állapot ez, valahogy szinten tartja Beniben magát a takonykór, és hol kevésbé, hol picit jobban viseli meg. Nyilván ha lázas, akkor pihenés, Panadol stb, de ha jól van újra, akkor ovi. Most hétfőn este megint elkettyent kicsit, úh most csak visszavittem a dokihoz, akkor vagyok nyugodt, ha ránéz ő is. Lázon és orrfolyáson túl semmi más tünet. Ma is az volt a válasz, h a vírusok vándorolgatnak, és hát igen...Amikor megyek Bencéért, és a többi gyerkőcöt is látom, h bizony jókora sugarú körben van odaszáradva az orruk körül a napi adag, akkor min is csodálkozom? Lehet, h néha megtörlik nekik, nem tudom, de az biztos, h nem sebes az orruk a sok törléstől. Mindegy, nem puffogok nagyon, csak kicsit, nagyobb baja ne legyen.
Cserébe most két napot itthon vagyok, igazolást ad a doki, de dolgozni is tudok, mert ahogy csak tudom igyekszem pihenőre fogni a törpét, hadd regenerálódjon.

Munka...
Sokat és sokfélét akartam már írni, eltelt két hónap, ami egyrészről még nyilván hangyafing, de azért mégiscsak a hamadik hónapot taposom, és ez pillanatoknak tűnt csupán. Az biztos, hogy rohamosabb léptekben haladnak a napok, és néha picit csapnak a hulámok, ha a hétvégén kimozdulósa játszunk. Akkor bele kell húzni a házimunkába. 4 munkanap volna a legjobb, akkor maradna egy takarítós nap, és a bilibe is belelógna hamar a kezem, tudom ..:)

Ha a munkárómról szeretnék szólni, akkor kapásból több megközelítésből is tudom vázolni. A tevékenységek oldaláról, és a humán oldalról is. Tevékenységek szempontjából érdekes, változatos, a maga szintjén összetett, élvezhető. Tény, hogy az irodában töltött munkaidőm 98%-ában ténylegesen dolgozom. Ez lehet, h a saját hozzáállásomon is múlik, de az biztos, hogy egy kávé és egy otthonról vitt gyors saláta-alapú ebéd elfogyasztásán túl nemigen szünetelek többet. Momentán úgy négyféle dolgot csinálok. Egyrészt az irodát vezetem, ez a "recepciós" jellegű feladatoktól indulva az irodai-konyhai cuccok készletezésén-beszerzéésn át az összes általános tennivalóig minden napi apró-cseprő. Aztán jön az adminisztráció-számlák, ez szintén az összes céges admin dolog, levelezések, számlák kezelése. Egyre inkább asszisztenskedek is a főnököknek, szervezem az utazásaikat, szállás, repjegy, stb és a marketing a negyedik, ami bár a legtávolabbi majdani kiaknázandó területnek tűnt az interjún, ahhoz képest nyakig ülök benne, és párhuzamosan csinálok online kampányt, brosúrát gyártok, és adatbázist csinálok. Szóval tömény. Nem haláosan, nem kifulladásig, de tele vannak a napjaim tisztességesen. Sok dolgot tanulok, ez nagyon jó, de néha elfáradok jobban, mint jólesne.

Ugyanakkor ez egy pici cég, és ebből adódóan azt hittem, h a döntési mechnaizmusa rugalmasabb lesz, mint egy multinak, hát nem egészen. Persze nem olyan körülményes a dolog, de nehezen rágnak meg dolgokat, ill mindenki sok mindennel foglalkozik, így ha nem taposom a nyakát valamelyik főnöknek, akkor az a dolog elsikkad. Ez néha nyomasztó, h újra-meg újra vegyem elő  ugyanazt, írok róla, szólok külön, vagy/és kinyomtatva az orra alá rakom, h történjen az adott témában valami, holott olykor csak egy apróság, amin pikk-pakk túllehetnénk, pipa mögé, és go ahead.

Emberi oldal.
A cég szerveződése trust (tröszt) a három igazgató három tulajdonos is egyben. A három emberke három totál különböző jellem, lassan kezdem őket kiismerni.
Legyen mondjuk Feri, Pisti és Jani.
Feri a leginkább vezető a háromból, nagyon normális, korrekt, de szakad szét a munkától. Ő viszi a cég általános ügyeit leginkább ergo leginkább tőle kapok munkát és neki riportolok legtöbbet. 10/8.5 mert sokszor kell cseszegetnem a határidők miatt. Egyébként tök rendben van.
Pisti a leghumánusabb talán, ő volna  a HR ügyekért felelős vezető a háromból, anno is Ö keresett meg az ajánlatukkal. A cég dolgaiban nem olyan aktív sztem, műszaki vonalon dolgozgat inkább.10/8.5
Jani...huh, nagy sóhaj. A legidősebb a háromból, és a leginkább műszakis. Vele volna talán a legkevesebb közös dolgom, de mégis ő szívja leginkább a véremet. A legnagyobb baj vele, h hangulatember. Néha szemét beszólós, máskor meg kebnyérre lehet kenni, hahotázik, és produkálja magát a nagyérdemű előtt. NA, ez az a fajta jellem, ami számomra nehéz eset, nem könnyen viselem a kiszámíthatlan embereket, akiknél lesnem kell, h melyik lába ért földet aznap reggel először...
Sajnos én is voltam már céltáblája, enyhén lealázott egy nyelvtanilag helytelen mondatom miatt. Mit ne mondjak, aznap sírógörcs kerülgetett. Nem tudtam, h akkor most hadat üzent, és én vagyok a célpont, vagy általános a "jóindulata". Úgy tűnik eddig, h a második eset áll fenn. Sajnos vele nehezen tudok dűlőre jutni, mert sosem az van, h kér valami, és várja, h végrehajtsam, hanem kér 6 valamit, ami 6 féle szenárió az adott esetre. Megvuizsgálom mindet, hozom a válaszokat rájuk, és elkezdi mindegyik ágon aztán külön elindulni, és halálba bonyolít mindent sokszor értelmetlenül, mert előre tudjuk, h az adott opciókból úgyis csak az első 1,2 érdekes számunkra a többi nem.
Ha Feri kér valamit, h csináljam meg, pl intézzek szállást Melbourne-ben  x napra y paraméterek szerint. Tök oké, korrektül elmondja mit akar, és hozom a lehetőségeket, Ő választ, ügy lezarva. Erre Jani másnap tök más felállásban kéri ugynaezt. Más napokra is, kétágyas helyett egyre, stb. Ugyanarról az útról van közben szó. Ilyenkor van az, h legszívesebben sikítanék, hogy mi lenne, ha előbb egymással tárgyalnák le, mielőtt hülyét csinálnak belőlem.
Jani elment tegnap Melbourne-be, az irodában hagyta a projektort. Feri kérte, h postán küldjem utána, úgyis csak másnap kezdődik a tréning, amire ment. Ok, becsomagoltam, feladtam, küldtem egy sms-t neki, h érkezni fog. Visszaírta, h useless (haszontalan, fölösleges), mert úgysem kapja meg időben... csak egy példa. Erre mondanám, h efaesza, nem én akartam küldeni leszarom, h uesless e vagy sem. Mégis szarul esett egy köszi helyett...
Ezek miatt vannak feszült napjaim, de hol ne lennének... Olyankor arra vágyom, h bárcsak egy sehol ülnék egy zugban, és napi nyolc (7.5) óra után felállva egy pillanatig se jutna eszembe a munka,. Na persze az nem is én volnék :) Na nem ragozom tovább, valszeg értitek.

Gondolom, h ez része a beilleszkedésnek, de őszinte leszek, én picit nehéz folyamatnak találom. Küzdelmes néha abban az értelemben, ahogy agammal küzdök olykor. Fosok attól, h nehogy félreértsek/értelmezzek valamit, amiért ugyan max Janitól kapnék lecseszést, mástól nem, de mégis. Inkább 6x ellenőrzök mindent.
Azt hiszem nem vagyok önmagam, vagy egy másik önmagam vagyok. Nyilván a nyelvi akadályok/különbözőségek miatt nem kapcsolódok be olyan szinten a diskuerzusokba, mert ha nagyon helyi poénokat osztogatnak, azt nem értem (nem a szavakat, hanem az adott szitut), és még mindig kőkeményen ott van bennem, h mi van, ha hülyeséget mondok...
Jani kioktatása ezen csak rontott, remegett a lába,m, amikor az incidens után először kellett odamennem hozzá, és egyeztetni valamit, nehogy újra elővegyen valami hibát.
Na, ez a része nagyon megterhelő  amunkás hétköznapoknak.

Egyébiránt meg ahogy kezdtem is sok hasznosítható van benne, és ahogy mindenre igaznak vélem, biztos, h nem véletlenül kötöttem ki épp itt első állomásként.

R.A.S.

Jól kitoltam magammal, három héttel kellene utolérnem magam...
Látszik, hogy kevesebb a szabadidőm, a hétköznapi alvásidők milyen szép alkalmakat adtak az írásra, na de azoknak momentán huss :)
A hétvégéken pedig a tavasz és a jobb idő beköszönte miatt egyre többet vagyunk valahol, így megintcsak nehéz gép elé perdülni. Persze sokszor megfogadtam, h azon frissibe' írok majd, ha mondandóm akad, na de...

Kezdem is mindjárt az elmúlt bő egy hetem azon eseményével, ami elég sok borsot tört az orrom alá. Híres-neves Royal Adelaide Show (innen a cím). A neve alapján bármi is lehetne, a valóságban egy kiállítás és vásár némi vurslival ötvözve. Ez a tömör összefoglalója számomra.
S, hogy mi közöm volt mindehhez?
A probléma gyökere a lokációból fakadt. Irodaházunk ott található, ahol ez a bizonyos esemény is megrendezésre került (a mögöttünk levő utcán van a főbejárata). Ezért az addig sem rózsás parkolási állapotokat még tovább fokozta a council, és már a show kezdete előtt napokkal jócskán elkezdték még korlátozni a lehetőségeket, hogy aztán a vigasság 9 napja alatt (majdnem) végképp lebénítsák felénk a közlekedést.
Szept 6-14 között tartott, ez minden évben ilyentájt van, és hatalmas az érdeklődés, csak úgy önzönlenek a népek. Láthattam nap, mint nap...
Tavaly kihagytuk, még nagyon újak voltunk, azt sem tudtuk mi ez, stb., de idén ellátogattunk. Sztem egy darabig utoljára...
Fel nem fogom, hogy ebben mi a jó, de tényleg. biztosan bennem van a hiba, de egy percét nem tudtam/tuk élvezni. Képzeljetek el egy budapesti Hungexpo -szerű helyet (olyan eseményt mint BNV volt a fénykorában), ahol a nagy pavilonokban ott van irgalmatlanul sok kiállító, és vásárolhatsz is tőlük. Hatalmas tömeg mindenhol, velük próbálsz sodródni, és a gyereket szorítani, h el ne maradjon valahol...
A kiállítók ugyanazok, akiknek a portékáit amúgy is megveheted bárhol a városban, tehát semmi unikumot nem találtam amit CSAk Itt és CSAK MOST miatt muszáj lett volna látni. A pavilonok között hatalmas helyeken zabaáltak a népek a szokásos sült kolbászt és nagyon cukros bármiket, erre szintén nem izgultunk rá...Kívül pedig egy jófajta falusi búcsú hangulatát megidéző látni-és kipróbálnivalók voltak, már aki akarta... Felülős játékok, amik kiváló alkalmat adtak a korábban elfogyasztott bármi azonnali kiokádására, mert az égbe emelve csavarta a népeket minden dimenzióba, meg vissza. Ez talán lehetne is jó, akik bírja/szereti az ilyesmit...Ezekből volt néhány, és a céllövölde jellegű bódék, ahol nem lőni, de dobni például, és az odasorakoztatott egyen-haszontalanságok egyikére lecsapni. Nem számomra haszontalan, szegény gyerek sem látott egy, számára vonzó dolgot sem. Ő végig azt várta, h valahol találunk egy helyet, ahol Cars (Disney-Pixar) autókat vehetünk. na, ilyen nem volt...Ez el is kente az ő száját is...
Tulajdonképpen úgy summaztuk Lacával a dolgot, hogy ez egy nagy szar volt, de hasonlóképpen a magyar házhoz, egyszer el kellett jönni, h ne csak hallomás alapján formáljunk véleményt.:)

Cserébe én az első reggelen Goodwood-on nagy nehezen talált Community Center és könyvtár parkolójába érkeztem minden reggel és távoztam onnan. Itt nem volt időkorlátozás a parkolóban, és 20 perce sétával már az irodában is voltam.
Egyébként ez a dolog önmagában nem volt annyira ellenemre, jól is tud esni a séta, csak emaitt délután azért csak buktam 20 percet, ennyivel kéeőbb értem az oviba. Nem a világ vége, de szarul esett. Vicces volt, minden reggel a parkolóban tipi-topi magas sarkú le, edzőcupő fel, nadrág felhajt, mert persze minden "szép-nadrágom" hossza magassarkúhoz van belőve, és séta :) Visszafelé ugyanez. Arra jó volt, h kicsit kiszellőzzön az agyam, de azt sosem értettem reggelente, h 8 és f9 között miért vonulnak hordákban az emberek a show-ra, ha az kilenckor nyit, és 9 napig tart, ez nem a budai kutyavásár, no...

Na mindegy, tegnap végetért, ez azért számomra kicsit egyszerűbbé teszi majd a munkás hétköznapokat.

Egy két fotót csináltam, csak h legyen :)

csodélkozás a nagy forgó izére

erre

ez nagyon durva volt, tuti hányás (számomra)

Óriáskerék. Ezbbe beleültem volna,
de nem álltunk be a sorba

Valami mezőgazdasági sátorba is bekeveredtünk,
 Beninek ez volt a kánaán, nagy traktorok és kvadok is voltak :)